Több generáció is felnőtt úgy, hogy alsós általános iskolás korában a Roxette volt a kedvenc zenekara, és ez nem is véletlen: a svéd banda mindig a gagyi rágógumipop fölötti színvonalat hozta máig emlékezetes slágerekkel. Így remek táptalaj volt mindenkinek ahhoz, hogy kisiskolásként a popzene magával rántsa, aztán néhány év múlva már egy death metal együttes pólójában headbangeljen a neki megfelelő stílus megtalálása után. (A dőlt betűs rész ízlés szerint szabadon behelyettesítendő.)

resrox1.jpg

Bár sosem vádolta senki a Roxette-et azzal, hogy élőben erősebbek, mint lemezen, azért csak ki akartam pipálni ezt is a kívánságlistámon, ha már 2011-ben elmulasztottam. (Akkor sem írom le, hogy b...lista, mert idegesít az a szó, és kész.) Azt viszont az előzetes interjúk alapján sem gondoltam, hogy valószínűleg az utolsó lehetőséget sikerült elcsípni. A beharangozók ugyanis arról szóltak, hogy Per Gessle mennyire örül, hogy Marie Fredrikkson felépült az agydaganatából, és újra turnézhatnak, sunshine, happiness. Ehhez képest már az elején kissé sokkoló volt látni, hogy a súlyos beteg Marie csak erős támogatással tudott kisétálni a színpadra, majd egy bárszéken ülve énekelte végig a koncertet. Az a felismerés, hogy szegénynek komoly egészségi gondjai vannak, rá is nyomta a bélyegét a nyitó Sleeping In My Car-ra, pedig az nagy kedvenc, riffjét és vagányságát jópár mai indie zenekar is megirigyelhetné. Mondjuk ekkor még a hangzás sem volt igazi, de az hamar helyreállt. Ahogy mi is megbékéltünk azzal, hogy ez egy kicsit más hangulatú koncert lesz, mint amire készültünk, de ez mégis adott egy plusz lelki töltetet a dolognak. Elnézőbbek voltunk az énekesnővel, akinek a hangja csak a lassú számokban érvényesült igazán (de akkor tényleg nagyot énekelt), és aki indokolatlanul sokat énekeltette a közönséget - valószínűleg addig is pihenhetett. Szükség volt tehát a vokalista lányra, aki az egyik lassú számban zongorán is kísérte.

resrox3.jpg

Eközben Per Gessle felszántotta a színpadot, tényleg roppant energikus volt, profin kommunikált és poénkodott a számok között (pl. a basszusgitáros Magnusról megtudtuk, hogy tipikus svéd: középkorú, szakállas, szemüveges, kopaszodó és Volvója van), tehát igazán megtett mindent, amit lehetett. A hibátlan popszámok pedig működtek, és a banda sem alibizte el őket: rendes koncertverziók szólaltak meg hosszú instrumentális lezárásokkal, néha áthangszereléssel, de egyik ilyen verzió sem ölte meg a dalok eredeti hangzását, szóval jól volt felépítve a show. Hozzá kell tenni, hogy nemcsak a legnagyobb slágerek voltak magukkal ragadóak, hanem az olyan kisebbek is, mint pl. a Dangerous, az 1999-es Stars vagy a 2011-es She's Got Nothing On (But The Radio), ezeknek is minden perce élvezetes volt.

resrox5.jpg

A közönség - melynek zenei ízlését kár lenne Kis Grófo rajongóihoz hasonlítani - ennek megfelelően reagált, és nagy ovációval jutalmazta a bandát. Nyilvánvaló volt, hogy a taps nem csak a produkciónak, hanem a beteg énekesnő kitartásának és Per Gessle igyekezetének is szólt. A ráadásban utolsóként elhangzott The Look után jött a kötelező meghajlás, aminek végén csak ketten maradtak a színpadon: Marie és Per, azaz maga a Roxette. És még annak sem volt hatásvadász felütése, ahogy a legvégén Per karonfogva szépen lassan letámogatta a beteg Marie-t, és így búcsúzott el a magyar közönségtől. Bizony, nem hatásvadász volt ez, hanem megható.

resrox4.jpg

A képek a szerző felvételei.


A bejegyzés trackback címe:

http://utolsoejjel.blog.hu/api/trackback/id/tr587477150

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.