Ezúttal rendhagyó módon a konklúzióval kezdem: a Pearl Jam bécsi koncertjén is igazolta, hogy bár grunge mint műfaj halott, a Pearl Jam él és virul, és nem csak azért, mert Alive. Kevés ilyen magasan jegyzett emblematikus banda volt képes gyakorlatilag mélypont nélkül túlélni a 90-es éveket a rockzene bármely műfajából anélkül, hogy bóvlivá vagy önmaga paródiájává válna, a U2-nak pl. az utóbbi nem sikerült, a Metallica újabb lemezeit pedig rendre fanyalgás fogadta. Maradna a Rolling Stones vagy a Motörhead, de ők kicsit idősebbek.

Az MTV-t a 90-es évek elején a Nirvanával együtt uraló Pearl Jam azonban végig nagyon kiegyensúlyozottan teljesített a 2000-es években is, akkori lemezei már szintén klasszikusnak számítanak, és a jelen évtizedben is törés nélkül folytatódott az életmű. Közben Eddie Vedder olyan zseniális szólóanyagot is csinált, mint az Into The Wild filmzenealbum, amit mindenkinek hallania kellene - illetve látnia a filmmel együtt.

Nem véletlen, hogy a Pearl Jam koncertek mind teltházasak, Európába egyébként sem járnak sűrűn, legutóbb két éve volt néhány koncertjük a kontinensen, Bécsben akkor sem játszottak, hazánkban pedig csak 1996-ban. Így fordulhatott elő, hogy a bécsi koncerten több magyar szót lehetett hallani körülöttünk, mint a Kazinczy utca romkocsmáiban bármely random este folyamán.

A koncert méltó volt a Pearl Jamhez, megfelelt a várakozásoknak és mindennek a világon: előzenekar nem volt, így belecsaptak este 8-kor, és 11-kor fejezték be úgy, hogy a három óra során egyetlen perc üresjárat sem volt. A programra a setlist.fm alapján sem lehetett felkészülni, hiszen a Pearl Jam erősen variálja az egyes koncerteken játszott dalait 3-4 feldolgozással megspékelve, ez a kiszámíthatatlanság mindenkinek csak jót tesz.

A háromszámos lassú kezdőblokk alatt még nem volt tökéletes a hangzás, kicsit halkan szóltak, de már a lúdbőrözős Long Road alatt nyugtáztuk, hogy Eddie Vedder teljesítménye élőben is páratlan: énekhangja tiszta, férfias és karakteres, koncerten is élmény hallgatni, hiba nélkül énekel bármilyen erősséggel. Amúgy az évek során kinézetre a korábbi szomszéd drogos srácból a szomszéd jófej apukává vált, és egyáltalán nem ment át olyan kínos átalakuláson, mint mondjuk a felfújódott fejű Slash vagy az összeaszott Keith Richards.

Amire elindultak a zúzósabb dalok, a hangzás is helyrejött, és végig kiváló maradt. Az új album számait is nagyon jól fogadta a bécsi közönség, ezért mindenképp jó pont jár, a Mind Your Manners, a Lightning Bolt vagy Sirens szövegét is mindenki énekelte. A banda allűrök nélkül, minimál kivetítéssel (a színpadképet közvetítették feketefehérben vagy színesben), szép fények alatt játszott, háttérben az új lemez borítójával, az énekes jókedvűen kommunikált a közönséggel, még németül is próbálkozott, láthatóan jól érezte magát. A zenészi teljesítményt nem érdemes egyenként boncolgatni, McCready és Gossard nyilván csodálatosan tud szólózni, de ez ebben a ligában alap.

A végefele jött az Even Flow, a Do The Evolution és a Rearviewmirror, a ráadásban az Alive is, de jól tették, hogy nem azzal zártak, hanem a legszebb lassú számukkal, az Indifference-szel. A konklúziót az elején leírtam, meghatározó élmény volt, és egészen biztosan nem csak számomra.

A fényképek a szerző felvételei.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.