Mtomi újra a házban, meglovagolva speed kiégettségét, elfoglalja a blog kihalt címlapját!

Öt év után jelentkezett új lemezzel a Red Hot Chili Peppers, és bár az augusztus végén megjelent I’m With You híján van az előző három album zsenialitásának és ihletettségének, a funkys ütemekhez való erőltetett visszatérés ellenére is vannak szerethető pillanatai, a John Frusciante gitáros ismételt kiválása miatti tagcsere után is jó formában mutatja a zenekart. Így nem csoda, hogy a körülöttük való felhajtás szemernyit sem csökkent, a világ körüli turné bécsi állomására is már hónapokkal ezelőtt, az online árusítás első napján minden jegy elkelt. Még szerencse, hogy bejáratott jegyüzérünk ismét nem hagyott minket cserben: a koncert estéjén fél 8-kor már a frissen szerzett állójeggyel kezünkben vártuk a bebocsátást a Stadthalléba.

Az előzenekar Foals hozta a kb. 3 évvel ezelőtt még divatosnak számító dance-es lüktetésű indie rockját. Nem voltak rosszak, de a Red Hot Chili Peppersre váró közönséget nehéz lett volna felpörgetniük. A Tesco Disco repertoárján is előforduló Cassius c. számukat azért kellemes volt élőben is meghallgatni, és közben spottolhattuk a tömegben elvegyülő Lukács Lászlót a Tankcsapdából. Hiába, California Über Alles!

Rövid áthangszerelés után az EU-ban standarddé vált 9 órás kezdésre dugig megtelt a Stadthalle, a Red Hot Chili Peppers pedig teátrális bevonulás nélkül lépett színpadra, és belekezdett a turné eddigi összes koncertjét nyitó Monarchy of Roses-ba. A hangzás sajnos nem volt tökéletes. A hangerővel még alapvetően nem volt gond, de a kellő dinamika hiányzott, a hangszerek nem voltak tisztán elkülöníthetőek, a basszus nem dübörgött eléggé, a gitár - akárcsak az új albumon – gyakran a háttérből maszatolt. Ez pedig egy ilyen kaliberű produkció esetében súlyos hiba, ahogy az sem emelte az élvezeti értéket, hogy az egyébként ötletesen elhelyezett 8 kisebb és 1 nagyobb ledfalon a bandát mutató élőkép fél másodperces csúszásban volt a valósághoz és a hanghoz képest. Ettől eltekintve viszont a látvány jól sikerült: a színek, a visszafogottan tematizált kivetítések remek hangulatot adtak a minden megalomániát nélkülöző, végig füstmentes - így tűélesen látható - színpadképnek.

Az egész bandára jó volt ránézni, hiszen allűröktől mentesen, de nem unottan játszottak. Chad tisztán kivehető volt a dobok mögött, az 50. életévében járó Flea a kezdetektől félmeztelenül mutogatta fiatalokat megszégyenítő kockahasát, az OFF feliratú sapkát és tekintélyes pornóbajuszt viselő Anthony Kiedis is hamar megszabadult felsőjétől. Az új gitáros, Josh Klinghoffer egy indie rocksztár külsejével végig ingben pengetett és háttérvokálozott, igyekezett mindent beleadni. Rajtuk kívül még egy sampleres DJ és egy kongadobos járult hozzá a teltebb megszólaláshoz, a hangzáson azonban a koncert előrehaladtával is csak kismértékben sikerült javítani.

A nyitószám utáni Dani California, Charlie, Around The World, Otherside dalsorrend hibátlannak mondható, a banda is tisztességesen teljesített, de a szokásosan passzív, az ötödik sor mögött üveges szemmel mozdulatlanul bámészkodó osztrák közönségben - talán az én hibám is - nem sikerült elkapnom a fonalat. Az új lemez egyik leggyengébb dala, a lemezen ócska tapseffekttel operáló, de élőben sem sokkal jobb Look Around már majdnem padlóra is küldött (nem jó értelemben sajnos). A fordulópont nem is jöhetett volna jobbkor: a Parallel Universe után a ritkán játszott, gyönyörű Hard to Concentrate közben elkezdett minden összeállni, nekem is sikerült végre lúdbőr-közeli állapotba kerülnöm. És bár a teljes katarzis végül elmaradt, az ahhoz közeli állapot kitartott a koncert végéig, hiszen innentől a setlist és a banda is egyre jobb lett: a Universally Speaking rendesen hasított, a zenei sajtóban méltatlanul lehúzott The Adventure of Rain Dance Maggie élőben is szépen húzott, a Higher Ground alatt pedig már a közönségben is többekről lekerült a póló Anthony felhívására.

Azt talán nem kell magyarázni, hogy az Under The Bridge-et élőben hallani és Anthony-val közösen énekelni a mai harmincas generációnak csak csodálatos élmény lehet, az is volt. Az amúgy zseniális Californication ellenben kissé elcsépeltté és agyonjátszottá vált az elmúlt évtizedben, 2000-ben még biztosan más hatást váltott volna ki belőlem egy koncerten, mára viszont kissé fáradtnak, kötelező elemnek tűnt. Helyette sokkal inkább kíváncsi lettem volna a Scar Tissue-ra Josh gitárjátékával, abban aztán nem lehet alibizni! A főprogramot záró By The Way-re a közönség végleg feléledt, és a jó hangulat a ráadásblokkra is megmaradt: a kissé túlértékelt Can't Stop után az újlemezes Meet Me at the Corner kellemes meglepetésként hatott, nagyon szépen játszották el. A kötelező koncertzáró Give It Away-t követően még vagy 6 percig önfeledten jammelt a hangszeres szekció, ez nagy húzás volt, öröm volt hallgatni!

Ha az eddig írtakból nem derült volna ki, ez egy igazán jó koncert volt, és vétek lett volna kihagyni. A katartikus élmény elmaradásáról nem a zenekar tehet, hiszen ez az érzés csak különösen szerencsés pillanatokban fogja el az arra fogékony koncertlátogatót. Olyankor, amikor a zenekar, a közönség és a hangzás is teljes egységgé forr össze a zenében. Jelen esetben az utóbbi két tényezőbe hiba csúszott, de be kell látni, magam is nagyobb eksztázisba kerültem volna jó tíz évvel ezelőtt, közvetlenül a Californication revelációval ható megjelenése után. A banda vitán felül a maximumot nyújtotta, Anthony nem volt passzív, jól énekelt, kommunikált, mozgott, Chad hibátlanul és fantáziadúsan ütötte az ehhez a műfajhoz elengedhetetlen pontos ritmusokat, Flea tökéletesen és módfelett látványosan játszott, fél percig még kézen járva is közlekedett a színpadon. A nagy talány Josh Klinghoffer gitárjátéka nem volt elődjéhez foghatóan lenyűgöző és felismerhető, de rossz sem, háttérvokáljai pedig új színt adtak az élő produkciónak. A setlisttel meg voltam elégedve, a turné számos koncertjén (pl. a két nappal korábbi münchenin is) sokkal gyengébb volt az összeállítás. Ezúttal viszont nem voltak töltelékfeldolgozások (a Higher Ground nem ilyen), és én kifejezetten örültem annak, hogy a program gerincét a banda kreatív csúcsának időszakából származó hippisebb, elszállósabb dalok adták. Az új albumról egyetlen kivétellel jó számokat játszottak, volt a remek Goodbye Hooray is, a Police Station pedig - mely az I'm With You legerősebb darabja - eddig még nem került bele a koncertprogramba, így elmaradása papírforma volt.

A végén ülepedett csak le igazán, hogy milyen hatalmas élmény volt végre élőben látni és hallani ezeket a külsőre is örökifjú kaliforniai arcokat. Az is jól esett, hogy Anthony és a magyar felmenőkkel is rendelkező Flea külön köszöntötték a magyarokat, ez a Metallicának még a határmenti Novarockon sem sikerült. Bárhogyan is tagadják a potenciális szervezők, joggal bízhatunk jövő nyáron egy budapesti Red Hot Chili Peppers koncertben, de ha mégis újfent kihagynának minket, akkor irány Zágráb, Prága vagy Bukarest, találkozunk a sarkon!

A fényképek a szerző felvételei.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Imiface · http://zenezenezene.blog.hu/ 2012.04.17. 10:18:25

Tényleg jó lehetett!

Kár, hogy soha nem jutnak el hozzánk. Bíztam benne, hogy a Szigetre végre elhozzák őket, de szerintem most se jön össze.

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: